Döntöttem.
Régóta keresem az utam.
Megérkeztem.
- Anya, Te és apa vagytok azok nekem, akikre szükségem van.
Tudom, hogy tanulnom kell Tőletek.
„Kérem fogadjatok el, s mondjátok, hogy jól csináltam, ne hagyjatok egyedül!” /Bach virágeszencia: Hanga/
freeimages.com/a-babys-coming-565754-m.jpg
Megfogantam. A 7. napon döntenem kell, megyek vagy maradok?
Beágyazódom, elhelyezkedem véglegesen.
Igaz, felvetődik bennem a kérdés, várnak-e, – sőt, hogy tényleg engem várnak? Hogy érez apu, amikor ő fiút szeretne? Anya pedig tele van félelemmel, aggodalommal, hisz már évek óta „próbálkoznak” apával. A sok sikertelenség elvette a bizalmát, hitét.
Vajon én is elbizonytalanodom attól, amit ők éreznek?
Talán nem ez a jó választás!
Telnek a napok, hetek. A 21. napon anya észreveszi, hogy jelzést küldök létezésemről.
Kicsit émelyeg, szédül.
- „Lehet, hogy megijedtél, anya”?
Talán hihetetlen számodra, hogy kopogtatok?
Tudom, hogy nagyon vársz, de ahhoz teremts már jó környezetet számomra!
Kérlek, figyelj arra, hogy egy rendszerben működünk, ahogy érzel és gondolkodsz, úgy teszem ezt én is. Apával való konfliktusodat oldd meg, oly fárasztó és kimerítő ez a feszültség.”
A probléma nem változik, apa eltávolodik anyától, elköltözik. Anyának az 5. hónapban le kell feküdnie orvosi javallatra, mert görcsöl a hasa.
- Nem bírom, ellenkezem a bizonytalansággal.
Nemsokára lassan kezdek megnyugodni, hisz anya is. A szépséghiba az, hogy nyugtató injekcióval kábítanak bennünket. Eléggé szomorú és aluszékony vagyok.
A következő két hónap visszafojtott hangulatban telik. A 8. hónap elején újra görcsöl anyu.
Befekszünk a kórházba – de jó lenne már szabadon lélegezni!
Sajnos feszültségemmel nem tudok mit kezdeni, a köldökzsinór rátekeredik a nyakamra, saját csapdámba kerülök.
Mérgelődöm.
Az orvos – azonnali beavatkozást javasol, ráadásul mivel a zsinóron függök, romlik a légzésem, csak császármetszés jöhet számításba. Nem kívánom senkinek ezt az érzést.
Ezt nevezem csalódásnak!
freeimages.com/incubator-220366-m.jpg
Nem értik, hogy én saját magamat akarom kipróbálni, hogy majd kiszabadulhassak a „szorításból”! Sajnos nem veszik figyelembe az én döntésemet.
Anya sem tud megvédeni, hisz az orvos meggyőzi őt a műtét helyességéről.
Egyszer csak világosság, hideg, fémes érzés vesz körül.
Ez lenne, amire oly régen vártam?
- Megszülettem???!
Visznek, szaladnak velem egy zárt térbe, ami elválaszt anyától.
Ezt hívják inkubátornak?
- „Ez lehetetlen!
Miért nem természetes számára, hogy mellette legyek?”
Fájó emlék ez nekem, ráadásul csak sivár, légüres tér vesz körül. Olyan, mintha egy szűk alagútban lennék. Nem számíthatok a szabadulásra. Ezt a bezártságot nem kívánom senkinek.
1 -2 hét után a legjobb választás, hogy megbarátkozom az előírt kényelemmel és művi táplálással.
Most már ne változtassatok semmit, így kérem továbbra is a „biztonságot”!. Szolgáljatok ki folyamatosan!
Észreveszem, hogy anyáról megfeledkeztem, nem is tudom, mi van vele?
Egyszer csak vége a „megszokottságnak”, kitalálják, hogy anya karjába tesznek, és a számban érzem az „anyatejet”.
Ellenkezem, nem akarom.
- „Ne dolgoztass, már eltűnt az ambícióm, hogy bármi is más legyen.” Most igazán nagy a kétségbeesés. Anyu fájdalmasan zokog.
- „Nem tudok mit kezdeni veled, oly sokáig egyedül hagytál, most akarod pótolni, amitől megfosztottál?”
S nem ért, nem hall – csak ölel és sír!!! Talán mondani akar valamit. Most felé fordulok, kinyitom szemem, látom és hallom őt.
„Kincsem, alig vártam, hogy megölelhesselek, etethesselek – gyenge és elesett voltál, ezért az inkubátorban tápláltak az orvosok, hogy megerősödhess”. Nem tehettem semmit!
Kérlek, bocsásd meg nekem. Sajnálom. Nagyon nehéz volt, de most már mindent pótolok, amit csak lehet. Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
freeimages.com/mum-3-1133300-m.jpg
